1992. szeptember 11. péntek és szeptember 16. szerda között az egykor oly büszke és hatalmas brit birodalom kínos és fájó vereséget szenvedett a korábban épp általa dominált pénzügyi piacon a nemzetközi pénzvilágban ekkoriban megjelenő spekulatív tőkével szemben, és arra kényszerült, hogy kilépjen az európai árfolyammechanizmusból (ERM).
A Soros György nemzetközi hírnevét megalapozó font elleni spekuláció jelentős mérföldkő volt mind a pénzügyek, mind az európai politikai történetében, ami az azonnali gazdasági és politikai hatásokon túl messze ható következményekkel is járt.
„Six Days is September – Black Wednesday, Brexit and the making of Europe”
William Keegan, a brit pénzügyi újságírás doyenje, a jegybankvilág szakmai szervezetét, az OMFIF-et ügyvezető igazgatóként irányító David Marsh és Richard Roberts, a King’s College tanára „Six Days is September – Black Wednesday, Brexit and the making of Europe” című könyvükben egyenesen azt állítják, hogy a font elbukása volt az az esemény, ami elvezetett a 2016-os Brexit népszavazáshoz és az Egyesült Királyság Európai Unióból való kilépéséhez.
A könyv – ami a címéhez hűen valóban erre a bizonyos hat napra fókuszál – telefonbeszélgetések, visszaemlékezések, interjúk, korabeli cikkek alapján rekonstruálja és helyezi kontextusba ezt a szűk hetet, szinte krimiszerűen tárva az olvasó elé a történéseket.
- De mi is történt pontosan ebben a hat napban és miképp illeszkedik ez a hatnapos dráma a brit euroszkeptikus hagyományokhoz?
- Ki hibázott, ki a felelős a szégyenletes bukásért?
- Mi volt a szerepe a spekulánsoknak és mi a Bundesbanknak? - Hibáztatható-e a média?
- Esetleg nem is katasztrófa volt az ERM-ből való kilépés, hanem az egészen a globális pénzügyi válságig tartó brit gazdasági prosperitás alapfeltétele?
Brit szigetek versus kontinentális Európa
Az Egyesült Királyság és a kontinentális Európa közötti kapcsolat sosem volt problémamentes. Nem elfeledve a britek egyéb európai hatalmakkal vívott háborúit, a nexust az is érdemben befolyásolta, hogy az utóbbi 1000 évben a nagy európai háborúk, a vasfüggöny felépülése és lebontása, az európai történelmet nagyban alakító diktátorok hatalomra kerülése és bukása, a határok gyakran drasztikus átrajzolása mind a Csatorna európai oldalán zajlottak, a szigetlakók pedig tisztes távolból figyelhették az eseményeket.
A brit-kontinentális szembenállás szinte közhely, inkább csak az a kérdés, hogy mikorra datáljuk a szakítást: egyesek szerint már akkor megtörtént, amikor a római légiók elhagyták Britanniát (400 körül), mások inkább az 1530-as évekre tennék, amikor VIII. Henrik szakított a katolikus egyházzal. „We are with Europe, but not of it” – idézik a szerzők az angol mentalitás bemutatására Winston Churchillt, aki szerint,
Ha választani kell, Britanniának mindig a nyílt tengert kell választania az európai kontinenssel szemben."
Áttérve a közelmúltra s a gazdasági aspektusra, a második világháborút követően Európa átvitt értelemben és ténylegesen is romokban hevert, a nemzetek közötti gazdasági aktivitás gyakorlatilag megszűnt.
Ennek egyik fő oka az volt, hogy nem működött a kereskedelemhez szükséges nemzetközi fizetési és hitelrendszer, nem voltak konvertibilis valuták. A helyzeten a Marshall-segély lendített, az 1948 és 1952 között működő program révén ugyanis Európában jelentős dollárlikviditás jelent meg, ami lehetővé tette az érdemi gazdasági kooperációt. Ennek eredménye volt az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet 1948-as, majd pedig az Európai Fizetési Unió 1950-es létrehozása, ami 18 ország esetében tette lehetővé a nettó elszámolást.
A Bretton Woods-i pénzügyi rendszerben a dollár volt a központi deviza, de egészen az 1960-as évekig a font volt a második legfontosabb nemzetközi pénz.
A szerzők szerint az 1956-as szuezi válság utáni világpolitikai súlyvesztés miatt merült fel Harold Macmillan brit kormányfőben az EGK-hoz való csatlakozás ötlete, amit azonban De Gaulle francia elnök – szintén geopolitikai megfontolásból, de gazdasági indokokra hivatkozva – elkaszált.
Az 1960-as években a német gazdaság robbanásszerű fejlődése és a német márka felértékelődése okozott riadalmat, különösen Párizsban:
De Gaulle egyszerre akarta az európai együttműködésen kívül tudni a szerinte megbízhatatlan Egyesült Királyságot és kontrollálni az ős rivális Németországot – ennek eleme volt a britekkel szembeni vétó és a francia aranytartalék radikális, évi 400 tonnával való növelése 1958 és 1966 között -, de a francia terv végül kudarcot vallott.
Az évtized végére egyértelművé vált a német gazdasági hegemónia, amivel a három nagy nyugat-európai hatalom körében újra divatba jöttek a hatalmi egyensúlyra vonatkozó koalíciók. Londont az árfolyamstabilitás mellett kardoskodó Párizs egyre inkább Bonn ellensúlyának látta, a franciáknál sokkal erősebb gazdaságpolitikai koordinációt javasló német fél pedig a brit szövetséggel azt akarta bizonyítani, hogy a keleti nyitás mellett nyugati orientációja is erős maradt. Az Egyesült Királyság jelentősége tehát felértékelődött, aminek következtében 1973-ban nem is gördült akadály a brit EGK-tagság elé.
A pénzügyi integráció is felgyorsult. Az erősen Európa-párti Edward Heath vezetésével London 1972 májusában csatlakozott az európai valutakígyóhoz, a brit „kaland” azonban nem volt hosszú életű: június végén London bejelentette, hogy 2,5 milliárd dollárnyi tartalék intervenciós elégetése után elhagyja a valutakígyót.
A Bank of England ekkor még nem volt független, és a politikai súlya sem volt jelentős, amit jól érzékeltet, hogy a jegybank elnökét csak a döntés után értesítették, hogy a font áttért a lebegő árfolyamra. 1978-ig Olaszország és Franciaország is kilépett a valutakígyóból, ami az Európai Monetáris rendszer (EMS) megalapításához vezetett 1979-ben.
A márka felértékelődését és annak versenyképességi hatásait a többi európai országra is szívesen átterjesztő németek a „burden sharing” jegyében erősen támogatták az EMS projektet, a britek pedig a fontot és szuverenitásukat féltve elejétől kezdve ellenezték azt.
Az Európai Monetáris Rendszer
Az EMS egy fix, de kiigazítható árfolyamrendszer volt, amiben az egyes országoknak időről időre lehetőségük volt leértékelni a devizájukat. A keresztárfolyamokat viszonylag gyakran kiigazították, a rendszer első négy évében – amit természetesen erőteljesen determinált az olajválság, az iráni forradalom és a Volcker-féle szigorítás az Egyesült Államokban – átlagosan nyolchavonta, majd a turbulencia csökkenésével egyre ritkábban.
Az Egyesült Királyság 1979-ben formálisan csatlakozott az EMS-hez, de a rendszer magját jelentő árfolyammechanizmushoz (ERM) ekkor még nem. Az 1980-as években egyre erősödtek az ERM-párti hangok Londonban is, nem utolsó sorban azért, mert a dollár jelentősen erősödött és a font árfolyama megközelítette a megalázónak tartott 1 dolláros szintet. Ennek végül az 1985-ös Plaza-megállapodás vetett véget, de a brit kormány ekkor még ellenállt – a belépésnek mindössze egyetlen nagy ellenzője volt, őt azonban Margaret Thatchernek hívták, aki még a lemondását is belengette 1985 végén, ha a font csatlakozik az európai árfolyammechanizmushoz.
Az 1980-as évek második felében a brit gazdaság jelentős átalakuláson ment át. A deregulációnak köszönhetően nőtt a hitelezés, de mindeközben az infláció csökkentése érdekében magasan tartották a kamatokat, ami fékezte a növekedést.
Szabadon lebegő árfolyam mellett a kamatok esetleges csökkentése a font gyengülését és inflációt okozott volna az importárak emelkedésén keresztül. Ebben a helyzetben az ERM vonzó lehetőséggé vált: a Bundesbank hitelességének importálásával úgy lehet csökkenteni az inflációt, hogy közben az árfolyam stabil és a hitelezési boom folytatódhat. Legalábbis elvileg. Az évtized végén az irányadó kamat már 15 százalékos volt, a külső egyensúly pedig vészesen romlott, ami el is vezetett az erősen euroszkeptikus Nigel Lawson pénzügyiminiszter – az ismert celebszakács, Nigella Lawson édesapja – lemondásához.
Utóda az Európa-párti későbbi miniszterelnök, John Major lett.
Pénzügyminiszterként Major egyik fő politikai teljesítménye az volt, hogy meggyőzte Thatchert az ERM-be való belépésről – illetve talán inkább részben a nagypolitikai mozgások, részben a kialakuló brit recesszió miatt olyan helyzet alakult ki, hogy szinte ez maradt az egyetlen lehetséges lépés.
Csatlakozás teljes titokban, halmozódó feszültségek
Az Egyesült Királyság 1990. októberben lépett be az ERM-be. Az egyik fontos brit probléma ekkor a magas infláció volt (1990-ben csaknem 10 százalék, szemben a 3 százalék alatti német értékkel), ami recesszióval társult.
Október 5-én Major telefonon értesítette az európai vezetőket, hogy az Egyesült Királyság csatlakozik a rendszerhez, mégpedig azt is megmondta, hogy 2,95 márkás középárfolyamon. A keresztárfolyamot már sokan ekkor túlértékeltnek tartották (kiemelten a Bundesbank vezetői), másokban (Banque de France) pedig az keltett ellenérzést, hogy a britek egyoldalúan döntöttek az árfolyamról, miközben ennek kollektív döntésnek kellett volna lennie.
Visszatekintve azt mindenképp szimbolikusnak tekinthetjük, hogy a brit ERM-csatlakozásra 5 nappal a német újraegyesítést követően került sor – azaz a britek akkor próbáltak felszállni az európai hajóra, amikor épp fordult a széljárás, és nem lehetett tudni, hogy ki milyen irányban halad majd tovább.
A szerzők szerint a brit politika arra számított, hogy a csatlakozás erősíti a fontot, így lehetőség nyílik a kamatcsökkentésre. Hans Tietmeyer, a Bundesbank akkori nemzetközi igazgatója és későbbi elnöke szerint érthetetlen, hogy miképp gondolhatták Londonban, hogy az ERM-csatlakozás után folyamatosan csökkenteni tudják majd a kamatokat, egyértelmű volt ugyanis, hogy a német kamatok emelkedni fognak a német újraegyesítés miatt.
Ha London valóban alacsonyabb kamatokat akart, akkor sokkal gyengébb árfolyamon kellett volna csatlakoznia, vagy ki kellett volna maradnia az ERM-ből még egy jó ideig” – összegezte véleményét a német jegybankár.
A későbbi események végül a pesszimista olvasatot igazolták, pedig eleinte semmi nem utalt komolyabb problémára. Az 1992. áprilisi választásokra jó erőben érkezett meg a brit gazdaság: elindult a felívelés, csökkent az infláció, javult a külső egyensúlyi helyzet, csökkenni tudott a kamat. Az ekkor már Major vezette konzervatívok meg is nyerték a voksolást.
Pedig a mélyben már elkezdett gyűlni a feszültség. A német újraegyesítés jelentős átalakulást hozott az európai geopolitikai térben, pénzügyi szempontból pedig különösen az az amúgy erősen belpolitikai döntés bizonyult meghatározónak, hogy a kelet-német márkát egy az egyben váltották át nyugat-német márkára. Az egyesítés ebben a formában egyértelműen az inflációs nyomás emelkedéséhez vezetett Németországban, ami magasabb német kamatokkal volt konzisztens. Fontos aláhúzni, hogy a Bundesbank – szemben a többi vezető jegybankkal – ekkor már független volt a kormányzattól, és törekedett is távol tartani magát a politikai szempontoktól.
A német infláció 1991-ben kezdett emelkedni, miközben a többi nyugat-európai országban csökkenés volt megfigyelhető, ami el is vezetett a német szigorításhoz. A német kamatok 1989-ben 3 százalékponttal voltak az amerikai kamatok alatt, 1992-ben pedig már 6 százalékponttal meghaladták őket. Ez nagyon jelentős monetáris politikai fordulatot jelentett a transzatlanti térségben és különösen Európában.
Mindez azt jelentette, hogy az Egyesült Királyság csapdába került:
(1) gyorsan csökkent a brit és a német kamatok közötti különbség, ami növelte a font sebezhetőségét,
(2) az infláció csökkenése miatt a reálkamatok emelkedni kezdtek,
(3) a font erősödött a dollárral szemben, ami a brit exportőrök helyzetét nagyban nehezítette.
Ebben az amúgy is nehéz helyzetben került sor 1991-ben a maastrichti csúcstalálkozóra, ami lerakta a gazdasági és monetáris unió alapjait, illetve céldátumot jelölt ki a közös európai valuta bevezetésére.
Ezt a Bundesbank nem támogatta, és Maastricht után az inflációs nyomás emelkedésére hivatkozva újra emelték a kamatokat.
A maastrichti szerződést Dánia 1992 júniusban elutasította, majd Mitterand francia elnök bejelentette, hogy ősszel Franciaország is referendumot tart.
A Bundesbank ezt követően megint kamatot emelt, ami a többi nyugat-európai államban komoly felháborodást okozott, hisz minden német kamatemelésre vagy kamatot kellett volna a többieknek is emelni, vagy pedig le kellett volna értékelniük a devizájukat – amit belpolitikai és gazdasági okokra hivatkozva mindenki elvetett.
John Major Kohlnál próbálta elérni a kamatcsökkentést, amit a kancellár a Bundesbank függetlenségére hivatkozva utasított vissza. A Bundesbank pedig nem engedett – Wim Duisenberg akkori holland jegybankelnök, az EKB későbbi elnöke szavait idézve: a német jegybank olyan volt, mint a tejszínhab: minél jobban verték, annál keményebb, azaz ellenállóbb lett.
Augusztus végén és szeptember elején először a svéd korona került bajba, majd a finn márka el is hagyta a rendszert, illetve az olasz líra védelmére kellett több tízmilliárd dollárt költeni. A piaci feszültség egyre csak nőtt, a brit kormány felkészülés gyanánt 10 milliárd ECU-s nemzetközi hitelt vett fel a font védelme érdekében – nagyjából ugyanakkor, amikor Soros György is hasonló összegű forrást mozgósított a font gyengítésére és bedöntésére.
Az a bizonyos hat nap
1992. szeptember 11-én, pénteken esni kezdett a font, amit John Major először szóban próbált meg kezelni (verbális intervenció) – sikertelenül.
A pénteki nap a líra szabadesésével kezdődött, és az olasz jegybank rögtön segítséget is kért a Bundesbanktól, amelynek elvileg ugyanúgy meg kellett volna védeni az árfolyamsávot, mint a Banca d’Italia-nak. Guilano Amato olasz miniszterelnök és Carlo Azeglio Ciampi jegybankelnök ennek megfelelően fel is hívta Helmut Schlesingert, a Bundesbank vezetőjét, aki mindenki meglepetésére közölte: a Bundesbank még az EMS létrehozásakor titkos megállapodást kötött az akkori német kancellárral, hogy amennyiben a német márka stabilitása indokolja, akkor a Bundesbank nem kötelezhető az intervencióra.
Szombaton német delegáció érkezett Rómába, az olaszok bele is egyeztek a leértékelésbe, de a többi devizáról nem született döntés, amelyek így túlértékeltek maradtak a márkával szemben.
Az olasz leértékelés híre szombat este érkezett meg Londonba, de Major hallani sem akart a font leértékeléséről. Hasonlóan gondolkodtak a franciák is, akik a sorsdöntő maastrichti referendumra készültek, hiszen egy pénzpiaci feszültség és különösen egy leértékelés a „nem”-ek győzelmi esélyét növelte volna.
Vasárnap a brit lapok már kritikus időszakról és monetáris őrületről cikkeztek. Vasárnap a helyzet súlyosságát érzékelve Schlesinger körbetelefonálta a többi jegybankot, hogy kamatcsökkentésre készül a Bundesbank – már csak az volt a kérdés, hogy nem lépett-e túl későn a német jegybak, illetve elegendő lesz-e ez a piacok megnyugtatására.
Hétfőn 9:30-kor Frankfurtban összeült a Bundesbank vezetése, és 5 év után újra kamatot csökkentett. A kamatvágás azonban túl szerényre sikerült (25 bázispont), illetve sokaknak úgy tűnt, hogy a Bundesbank politikai nyomásra döntött, ami a fontot rögtön nehéz helyzetbe hozta. Schlesinger a kamatvágás utáni sajtótájékoztatón ki is fejtette, hogy nehéz volt a döntés a magas német infláció miatt, ami szintén nem nyugtatta meg a piacokat. A font-krízis egyre inkább a „mikor” kérdésévé vált.
Kedden a Financial Times már arról írt, hogy a líra után a spekuláció következő célpontja a font lesz. De nem ez volt a nap szenzációja, hanem hogy Schlesinger interjút adott a Handelsblattnak és a Wall Street Journalnak. A felfordulást az okozta, hogy a Handelsblatt kedd reggel a frankfurti konfirmálás előtt szétküldte a hírügynökségeknek Schlesinger válaszait, amiben ez állt:
Nem zárható ki, hogy a francia referendum előtt egy vagy két deviza nyomás alá helyeződik.”
A piaci értékelések szerint ez lefordítva azt jelentette: Add el a fontot! És a kereskedők pontosan ezt is csinálták, azaz a font bedőlését közvetlenül az váltotta ki, hogy egy német újság a sajtóetika alapszabályait felrúgva szétkürtölte a német jegybankelnök szerencsétlenül megfogalmazott szavait a médiának.
A FONT ZUHANNI KEZDETT
Már aznap este kiment egy hivatalos korrekció, de annak már nem volt hatása: a font zuhanni kezdett, Schlesinger szavai olaj voltak a tűzre (amiért amúgy a könyvben saját írásában a német jegybankár bocsánatot is kér). A szerdai nap ennek fényében nem meglepő módon a font teljes összeomlását hozta, a spekulánsok pár óra alatt legyőzték a jegybaki világot – a szerzők szerint a küzdelem nem volt „fair”, hiszen a hivatalos oldal megosztott volt, jelentősek voltak az érdekellentétek, a piaci erők pedig mind ugyanabba az irányba álltak és eladták a fontot. A végeredmény így nem is lehetett kétséges.
Szerdán a Bank of England dealerei reggel 7:30-kor jelentek meg a piacon, az eladások pedig olyan intenzívek voltak, hogy 10 órára a BoE 10 milliárd dollárt égetett el a tartalékaiból, az árfolyam pedig meg se moccant.
Major ekkor egyezett bele a nap első kamatemelésébe, ami rögtön 200 bázispontos volt. A brit kormány bejelentette, hogy bármit megtesz a font védelmében, de sem ennek, sem a kamatemelésnek nem volt hatása. A támadás fokozódott, de mivel Major épp egy megbeszélésen volt a konzervatív párti politikusokkal, így nem lehetett telefonon elérni.
John Major nem ért rá (vagy nem akart) foglalkozni a súlyos problémával
A jegybanki vezetők a helyzet súlyoságára tekintettel személyesen keresték fel a kormányfőt, aki azonban nem szakította félbe a megbeszélést, így a font elleni támadás közepén a pénzügyi vezetésnek egy folyosói szófán kellett várnia Majorre, egészen 12:45-ig.
A jegybank vezetése ekkor már az ERM-tagság felfüggesztését javasolta, a felelősséget a Bundesbankra és a francia népszavazásra hárítva. Ebben az időszakban mindegy egyes perc 18 millió fontjába került a BoE-nek, a piacok azonban nem nyugodtak meg, így 14:15-kor a jegybank újabb 300 bázispontos kamatemelést jelentett be – egy napon belül a másodikat, amit a piac rögtön a gyengeség jelének értékelt.
A kapituláció előtt a németek még egyszer kikosarazták a brit miniszterelnököt, a font végül 16 órakor hivatalosan is elhagyta az ERM-et, a Bank of England tartalékai teljesen kimerültek.
A font rögtön 3 százalékot esett a márkával szemben, jelentős hasznot hajtva a spekulánsoknak. Olaszország is követte a briteket, a spanyol pezetát pedig leértékelték.
Black vagy White?
1990 októberében az Egyesült Királyság teljes titoktartásban és a kötelező konzultációk elhagyásával csatlakozott az ERM-hez – két évvel később pedig tömegek szeme láttára esett ki onnan tragikus gyorsasággal.
A fekete szerda után egy hónappal Erzsébet angol királynő Németországba utazott és azt kérdezte Schlesingertől, hogy miképp lehettek ilyen erősek a spekulánsok. A német jegybankár pedig csak annyit mondott: fix árfolyamok és nagy inflációs különbözet mellett sajnos nagyon jók a spekulánsok esélyei.
Szeptember 20-án a francia választópolgárok nagyon kis különbséggel támogatták a maastrichti szerződést, ami azonnal jelentős frank-eladásokat eredményezett a piacon. Mitterand francia elnök két nappal később Párizsban fogadta Kohl kancellárt, és a francia elnöknek – brit kollégájával szemben – sikerült meggyőznie a német felet, hogy csökkenteni kell a kamatokat.
Nagy hibát vét Németország, ha Franciaországot úgy kezeli, mint Angliát – a két ország ugyanis sem gazdasági, sem politikai, sem stratégiai értelemben nem összehasonlítható” – mondta állítólag Jean Claude Trichet, a francia jegybank frissen megválasztott elnöke (későbbi EKB-elnök).
A francia érvelés meggyőző lehetett, mert a két jegybank közös nyilatkozatot adott ki, illetve a héten közösen elköltöttek több mint 30 milliárd dollárt intervencióra, a francia kamatokat emelték, a németet csökkentették, a spekulációt pedig, ha ideiglenesen is, de sikerült letörni.
Nem meglepő módon a franciák kivételes kezelése nem tetszett Londonnak, a Kohl-Mitterand megbeszélést ezért titkosítottak is. Párizs ellenállása ezzel együtt sem volt hosszú életű: újraindult a spekulatív támadás, 1993 nyarán pedig az árfolyamsáv +/- 15 százalékra szélesítésével gyakorlatilag véget ért az EMS-korszak.
A bajokat az okozta, hogy Németország nem tudta menedzselni az újraegyesítést, a költségeket pedig a többi európai országgal akarták megfizettetni” – összegezte a francia véleményt a könyv szerint Mitterand.
A fontválság alapvető változásokat indított el, a hosszabb távú következmények tekintetében azonban nincs egységes vélemény – vannak ugyanis, akik szerint nem is Black Wednesday volt ez a bizonyos szerda, hanem White Wednesday, hiszen ezt követően lett független az angol jegybank, és 15 éves felívelés köszöntött az Egyesült Királyságra.
A növekedési ütem jellemzően magasabb, a munkanélküliség jellemzően alacsonyabb volt, mint a francia és a német, és bár a font leértékelődött, de ez nem járt inflációs nyomással – ami jó eséllyel a globalizálódás gyorsulásának, a kínálat oldali reformoknak és a viszonylag visszafogott bérdinamikának volt köszönhető. A könyvben még egy olyan, elsőre tán fura párhuzam is előkerül, hogy az ERM kilépés olyan volt, mint az 1940-es dunkirki evakuálás, ami ugyan semmiképp sem volt brit győzelem, de lehetővé tette az erőgyűjtést és a későbbi végső győzelmet.
A pár hónappal korábban még választási győzelmet arató brit konzervatívok és különösen Major sok éven át nem tudtak talpra állni ebből a megalázó pofonból. Ezt az is erősíthette, hogy a font elleni csata nyertesei nagyon is jól láthatók és beazonosíthatók voltak, különös tekintettel az ezen pár nap alatt világhírnevet szerző Soros Györgyre.
A spekuláns és a hedge fundok bemutatására egy egész fejezetet szánó könyv szerint Soros jóval többet nyerhetett ezekben a napokban, mint a gyakran emlegetett 1 milliárd font, és az is beszédes, hogy a The Guardian egy későbbi interjújában Robin Leigh-Pemberton, a Bank of England akkori kormányzója szomorkásan azt mondta: jó eséllyel úgy emlékeznek majd rá, mint arra a jegybankelnökre, aki hivatalban volt, amikor Soros győzött.
Zárógondolatok: első és második Brexit?
A könyvben bemutatott dokumentumok, leírások, elbeszélések egyértelműen alátámasztják, hogy London jellemzően csak félszívvel vett részt az európai projektben – talán egyetlen pillanat volt, amikor ez megfordítható lett volna, épp a kérdéses ERM-tagság időszaka, ami ugyanakkor nagy bukással végződött. Az árfolyam leértékelése nem volt példa nélküli – a második világháború előtt egy font 4,86 dollárba került, 1985-ben pedig az árfolyam csaknem elérte a paritást , az 1992-es font-fiaskó azonban a körülmények és a következmények miatt kivételes esetnek tekinthető.
Egy pár évtizeddel korábban még világbirodalomként számontartott ország egyetlen hét alatt elégette teljes tartalékát, leértékelte a pénzét, és azzal volt kénytelen megalázottan szembesülni, hogy egy nagy politikai projektben, az újraegyesítésben támogatott Németország sem segíti ki a bajból.
Az Egyesült Királyság támogatta a német újraegyesítést, de sok brit úgy érzi, hogy magas árat kell ezért a támogatásért fizetni” – foglalta össze sokak frusztráltságát maga a brit miniszterelnök a német kancellárnak írt levelében, de mint láttuk, hiába.
Az nem kérdéses, hogy az ERM-tagság és különösen annak csúfos vége alapjaiban határozta meg a britek hozzáállását az európai integrációhoz és az Európai Unióhoz.
A könyv egyik érdekes megállapítása, hogy az 1992-es ERM-kilépés volt az „első Brexit”, amit 2016-ban követetett a „második Brexit”. 1990 októberében úgy tűnt, hogy sikerült túllépni a hagyományos brit-kontinentális ellentéten, a szembenállás véget ért. A rózsaszín köd azonban hamar tovatűnt a maastrichti vitával és az ERM-kényszerű elhagyásával, és ez a csalódottság csúcsosodott ki a 2016-os népszavazásban, ami az 1950-es, 1960-as évek brit szeparatizmusához való visszatérést jelenti.
A szerzők szerint az ERM-válság az Egyesült Királyság Európához való viszonyában egyértelműen egy inflexiós pont, ott kezdődött ugyanis az a távolodás, aminek végpontja a brit kilépés lesz a nem is olyan távoli jövőben.
A könyv szerzői szerint a brit politikának három nagy tévedésért kellett fizetnie, hiszen
1. nem ismerte fel, hogy a közös európai pénz projektje milyen előrehaladott állapotban van, különösen a francia oldalon, ami az ERM működését is alapjaiban befolyásolta;
2. rosszul mérte fel a német újraegyesítés gazdasági és pénzügypolitikai jelentőségét,
3. illetve hogy a Bundesbank ebből adódó kamatemelése következtében a brit monetáris lazítás nem lesz fenntartható;
John Major túlértékelte saját képességeit és lehetőségeit a német pénzügypolitikai befolyásolása tekintetében, hiszen a brit miniszterelnök gyakorlatilag semmilyen eredményt nem tudott elérni ezen a téren a kritikus időszakban.
Az 1992-es brit ERM-kilépés egyértelműen „összerántotta” a többi európai országot.
A szerzők rámutatnak, hogy a font-krízis felgyorsította a közös európai pénz bevezetését, még a nagy ellenző Schlesinger és Issing is enyhébb hangot kezdett megütni a válság után. Issing később el is ismerte, hogy a fordulópontot egyértelműen a 1992-1993-as valutaválság jelentette, a status quo ezt követően nem volt tartható.
A líra 30 százalékot gyengült, az olasz piacra termelő dél-német vállalatok csődbe mentek, arra jutottunk, hogy a közös piac nem tudna túlélni még egy ilyen válságot” – mutatta be meglepő őszinteséggel a valós motivációkat a német jegybankár.
Frankfurt ezt követően vissza is vett a szigorából, a Bundesbankot 1993 és 1999 között vezető Hans Tietmeyer lett az első olyan német jegybankelnök, aki hatéves elnöksége alatt egyszer sem emelt kamatot.
A közös európai pénz azóta bevezetésre került, az eurozónában a nemzeti jegybankokat felváltotta az Európai Központi Bank, mindez ugyanakkor nem akadályozta meg, hogy az európai országok legyenek a 2007-ben kirobbant globális pénzügyi válság egyik legnagyobb vesztesei (sőt egyesek szerint inkább fokozta a bajt).
A szerzők szerint ennek többek között a nem megfelelő pénzügypolitikai rendszer volt az oka, illetve azok a „kollektív hibák” (Jacques Delors) és az az „öntelt amnézia” (Mario Draghi), ami a döntéshozókat a válság előtti időszakban jellemezte.
Már csak az a kérdés, hogy 1992-ös első Brexithez hasonlóan a 2016-os második Brexit is a német-francia tengely megerősödését hozza-e magával, illetve hogy az esetlegesen ebből következő döntések pár év távlatából jobb döntésnek bizonyulnak-e a font-válság után hozottaknál?
Szerző: Kolozsi Pál Péter
(SBG Buddha - VilagHelyzete.com)
◢ BLOG: VilagHelyzete.com)
◢ Youtube-csatorna: VilagHelyzeteTV
◢ Legnagyobb FB-oldal: https://www.facebook.com/AWAKENINGtheWORLD
◢ Párhuzamosan futó FB-oldal (az előző törlése esetére) : https://www.facebook.com/VilagHelyzete
◢ FB-oldal 'vész' esetére: https://www.facebook.com/VilagHelyzeteBlog
◢ Azonnali Alternatív VilagHelyzete hírek: http://alternativhirek.blogspot.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése